2012. április 25., szerda

Arról, hogy nem lehet elég korán kezdeni...

Kaptam ma egy angol nyelvű könyvet Sylwiától, Mesék Suwalszczyznából címmel, mely kötet történeteinek sorában rögtön a harmadik helyet "A helytartó, aki kiöntötte a cár vodkáját" című foglalja el.

És én még agyaltam azon, hogy a Vukból mégsem ezt a részt kéne a gyerekeknek megmutatnom:



2012. április 22., vasárnap

Szorgos napok…


Munkám egyelőre nem nagyon van, a denevérszámlálást sajnos egy nap alatt letudtuk, így többnyire az irodában nem csinálok semmit internetezem, s várom a jóidőt, hogy ki lehessen mozdulni. A nem átlagos munkanapokon Marcinnal és Jurekkel tartok, - akik általában fát visznek valahova - hogy történjen valami. Ilyenkor elmegyünk Jurek szülőfalujába Przebródba, ahol a pékségben veszünk valami frissen sült buktaszerűséget, majd betérünk egy asztalosműhelybe, ahol vagy otthagyunk egy csomó fát, vagy elhozunk például egy sámlit. A maradék időt igyekszünk tartalmasan elölteni, például korcsolyázunk a befagyott Wigryn, ellátogatunk a Rominczka-erdőhöz tartozó nemzeti parkba (s a helyi látogatóközpontban a gyerekek számára kirakott fejlesztő játékokkal játszunk), vagy éppenséggel illegálisan átlépjük az orosz határt. Visszaérkezéskor többnyire sütizéssel és kávézással töltjük a maradék időt, jobb napokon előkerül egy üveg konyak vagy pezsgő, de az ilyesmit szigorúan szűk körben intézzük az épület egy olyan részében, melyet csak egy másik bejárat felől lehet megközelíteni.

Aquaduck a Rominczka-erdőben:






Wigry-tó:







A határátlépést nem nehéz kieszközölni, elég elugrani Wisztyniechez, ahol Lengyelország, Litvánia és Oroszország határai találkoznak. A találkozási pontot egy oszlop jelöli, melynek három oldala közül csak kettővel szabad fizikai érintkezésbe kerülni (kivételt jelenthet persze, ha rendelkezünk orosz vízummal).



Az ábra, melyen megtekinthetjük, hogy hol és mit nem szabad csinálni:


 És akkor persze, hogy az ember odaáll és ilyeneket csinál:




(Igen. A zöld kerítés mögött a roppant titokzatos Oroszország látható.)





Denevérszámlálunk


A denevérszámlálás igazából egyemberes munka, de öten csináljuk. A valóságban egyedül Theresa számol, mi többiek csak azért jöttük, hogy élvezkedjünk. Theresa persze engedi, már csak azért is, mert időnként el kell lapátolni a havat a denevérekhez vezető úton, ezt meg mégis csak jobb, ha az erdészek csinálják. Négy féle denevérünk van: mroczek, mopek, gaciek és nocek. Huszonegy pincénk van, ezeket a tél közeledtével kinyitják, hogy a denevérek téli szálláshelyüket elfoglalhassák, majd szépen rájuk zárják az ajtót egészen tavaszig. A fotók minőségéért előre is elnézést, de irtó nehéz kitámasztás nélkül, egyik kézben zseblámpával hadonászva éles képeket produkálni. Mivel a jellemem pompás, vakut sem használtam, s nem, a denevérek nem ébrednek fel attól, hogy zseblámpával megvilágítjuk őket, ehhez leginkább arra lenne szükség, hogy berakjunk nekik egy hősugárzót. Ellenben a pincékben tobzódó szúnyogok sajnos nem alszanak ilyen mélyen.

A pincék így festenek:





Emitten meg a denevérlakok:




Odabent mroczek:






Itt meg mopek:



Néhány mroczek kint felejtette magát. Felhívnám a figyelmet a tüneményes lábikóra:



A táj meg emilyen:




Boski jobb minőségű képeit itt lehet megtekinteni.


 

2012. április 18., szerda

Balkonkertész

Új rovat indul kérem, s kivételesen valós időben tárom az eseményeket a nagyérdemű elé. Még Varsó után kaptam Guillaume-tól magvakat, melyeket Franciaországból hozott, de mint kiderült, az ő szállása teljesen alkalmatlan mindennemű növényneveléssel kapcsolatos tevékenységre. Mivel heves érdeklődést tanúsítottam, kaptam a magvakból. Először nagyon komolyan akartam venni a dolgot, utána olvasni mindegyik növénynek, hogy mégis hogyan kéne elültetni őket, de így csak halasztódott a dolog, úgyhogy ma végre, mindenféle előzetes felkészülést mellőzve nekivágtam a dolognak. Az első felismerésem, hogy iszonyú nehéz körömvágó ollóval lyukat vágni a joghurtos dobozok aljára, a második pedig, hogy még mindig a körömvágó olló a legélesebb eszköz a háztartásban.

Emitten a kis tasak, amit Guillaume magszállításhoz gyártott:



 
Rögtön két kínzó kérdést is felvet:
1)    milyen biológiai magyarázata van annak, hogy a fiúk nem képesek szépen írni?
2)   vajon melyik mag lehet a furcsa? (kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy Guillaume szerint reggelire sajt és felvágott fogyasztása is az, hisz’ mint kiderült a franciák édes reggelivel indítják a napot)


 


A szotyi beazonosítása ment egyedül, a többihez kellett némi segítség.


A furcsa mag a ricinusé.

A nagy fekete a canna, ami ha kikel, liliomra fog hasonlítani.

Szotyi. Úri nevén helianthus.

Sequoia. Ha nincs szerencsém, akkor ebből mamutfenyő lesz, ellenkező esetben valami más.

Erről az biztos, hogy valamiféle kaktusz.

Ez tán ámbrafa.

Phytolacca dioica, ha minden igaz egy örökzöld.

A biztos sikerélmény érdekében ültettem kerti zsázsát is.

2012. április 14., szombat

Beszélgetünk


Autó. Hazafelé. Marcin telefonált. (Mindig csörög neki.)

-         Fatalnie. Fatalnie.
(…)
-         What happened?
-         Fatalnie…  (Lengyelül kezd beszélni, szemmel láthatólag ideges, hadonászik is hozzá.)
…my uncle. (Értelmesen nézek. Végül előrángat a hátsó ülésről egy zacskót, egy pár korcsolya van benne.)
-         Skate.
-         Skate?
-         Yeah, I think it’s a skate.
-         My uncle. Fatalnie… Fatalnie…
-         Accident?
(Lengyelül magyaráz, erősen koncentrálok, de semmilyen új információ nem hatol el az agysejtjeimig. Végül bevetem a kb. 40 szóra kiterjedő lengyel szókincsemből a varázsszót.)
-         Chory? (=beteg)
-         Tomorrow.

Itthon megcsinálta a netem, majd még egy órát beszélgettünk a fenti stílusban, bár a google képkereső sok mindent helyrerakott. Azt hiszem szeretek majd Marcinnal lógni,  fesztelenebb vagyok vele, gondolom azért, mert nem kell nagyon komoly dolgokról kiváló angolsággal beszélgetnünk. Vagy, mert tényleg csak a fiúkkal jövök ki igazán, még nem tudom.

Ma egyébként kemény egy órát dolgoztam, nem tudom, hogy fogom bírni ezt a tempót:)

Negyedik nap, melyen kétes minőségű pezsgőt iszom…

Reggel felfedeztem a lakóhelyemhez legközelebb eső Biedronkát, ez, s a Lidl a helyi legolcsóbb vásárlási lehetőség. A neve lengyelül katicabogarat jelent, de ez merő megtévesztés, ugyanis a teljes Lengyelországot ellepő áruházlánc spanyol kézben van. Itt tettem szert az ominózus pezsgőre is. Valamiért az volt a fixa ideálom, hogy megérkezésem első hétvégéjén feltétlen pezsgőt kell bontanom, de a továbbiakban tán jobban kéne adoptálódnom a helyi lehetőségekhez. Sajnos a bor mellett a normális pezsgő is hiánycikk, így kénytelen leszek megreformálni az alkoholfogyasztási szokásaim és teljesen átállni a sörre… Ez, amit vettem, gyanúsan olcsó volt, kideríthetetlen, hogy honnan származik és félédes létére eszméletlen édes íze van. (Ehelyett választhattam volna dupla ennyiért egy simán édeset….. éééés ennyi volt az össz választék.) A nedűt a cicás bádogbögrémből fogyasztottam (nagyon büszke vagyok, mert életem első önálló pezsgőbontása károkozás nélkül lezajlott).
 
Egy körül jött értem Sylwia, megnéztük a zsidó negyedet, valamint a  folyót és a tavat. Azt hiszem ezt a részt szeretem majd a legjobban a városban.  Irtó hideg volt közben. Itthon megpreparáltuk a függönyöm, melyet előző nap kaptam (nekem jó lett volna így is, de azt hiszem Sylwiának mások az igényei) meg teáztunk, aztán sikeresen beriasztottuk az egész épületet, mikor megpróbáltunk bejutni az egyik osztályterembe internetért. A takarítónéni megmentette a helyzetet és nagyon megdicsért, amiért jól tartom magam. Holnap remélhetőleg lesz már denevérszámlálás is.

Harmadik nap, melyen szembesülök azzal, hogy ittlétem alatt nem fogok tíz-tizenkét órákat aludni…


Szombat ide vagy oda, menetrendszerint fél hétkor ébredtem a Nap áldásos tevékenysége miatt… Nyolc környékén pedig irdatlan zsibongás volt, tanulók hada lepte el az épületet iszonyú zaj közepette. Nagyon furcsa, hogy a saját lakásomba iskolai folyosózaj szűrődik be. Mint kiderült, hétvégén levelezős főiskolások járnak ide. Majd talán nyáron… Vagy ha jobb idő lesz, akár kiköltözhetek Turtulba is. Sylwia megmutatta ma a várost, majd Marcinnál Rummikubiztunk (ez jó, mert tanulom a számokat). Itt volt szerencsém házi sajtot enni (ez idáig szép és jó volt), amire Sylwia és Marcin képesek voltak mézet kenni (innentől fogva meg érthetetlen és fura). Sötétedéskor kimentünk Turtulba, láttam helyi naplementét, majd éjszakai sötétben mászkáltunk a befagyott tavon (igazi, igazi szabadságot éreztem). Két baglyot hallgattunk közben (mindketten hímek), majd Paweł kiszúrta a csendes nőstényt, mely pont a fejünk felett hallgatta az udvarlást. Megvilágítottuk, melynek hatására persze elrepült, de legalább láthattuk a vöröses színét és a kecses mozgását. Fényszennyezés hiányában nagyon csillagos volt az ég, szerintem nyáron lesz itt Tejút is meg minden…

Impreza

Amikor az első nap kiderült, hogy munkatársaim egy bagolytetemet tárolnak a konyhában a fagyasztóban, már sejtettem, hogy hová is csöppentem. Az éjszaka eseményei csak megerősítették megérzéseim. Összejövetel volt Marcinnál, ahol a két szememmel tapasztalhattam meg mindazt, amitől már itthon óva intettek. Életemben ennyi vodkát még nem láttam, egészen döbbenetes. Volt itt kérem sima vodka, volt krumpliból készült vodka, volt sárgás színű regionális vodka, , cseresznyés vodka, ami nem volt édes, likőrszerű...és mindig újabb és újabb vodkák kerültek elő... A fogyasztás módja a következő: mindenki kap egy pohár alma- vagy narancslevet, majd egy kupica vodkát, melyet a „Na zdrowie!” varázsmondatra felhörpintünk, s néhány korty gyümölcslevet iszunk rája. Később előkerült a kovászos uborka is. Mindenki nagyon örült, hogy ezt nálunk is gyártják a népek otthon, majd teljes értetlenségbe taszajtottam a társaságot azzal, hogy ugyanakkor Magyarországon ezt nem szokás vodkával fogyasztani. Egyértelmű volt a társaság részéről a kovászos uborka egyéb felhasználásának megkérdőjelezett létjogosultsága. Az est végére nyolc üres üveggel néztünk szembe, két önfeledt bulizó pedig elveszett. Az egyiket, Paweł-t, aki a nemzeti park korábbi munkatársa, s most csak látogatóban járt nálunk, sikeresen megtalálták a negyedik emeleten az ablakban aludni. Boski ennél jóval vállalkozószelleműbb volt, ugyanis mamuszban nekiveselkedett az éjszakának, s ismeretlen helyre távozott, nem kis fejtörést okozva ezzel másnapra, mivel Theresa előtt a buli tényét az illetékesek el akarták titkolni. Azóta se tudom, mi történt pontosan, egy biztos, nem fogok unatkozni az elkövetkező időszakban :)

Ki kicsoda?

Sylwia
A turisztikáért felelős személy a nemzeti parkban. Hivatalosan nem ő a mentorom, de a gyakorlatban betölti ezt a funkciót. Egy évvel fiatalabb nálam, s eszméletlen jól beszél angolul (kell is neki, épp felsőfokra vagy valami szaknyelvi nyelvvizsgára készül). Talán ennek köszönhető, hogy időnként gazdasági és társadalmi kérdésekről akar velem értekezni. Modern naiva, aki sokat serénykedik a szociális életem előmozdítása érdekében. Szeretem, ahogy nevet.

Marcin
A hivatalos mentorom, erdészként dolgozik a nemzeti parkban. Érdekli a nyelvtanulás (jelenleg jobban tud magyarul, mint én lengyelül), de mintha minden nyelvbe belekapna egy kicsit és egyikben sem mélyedne el igazán. Sokszor kézzel-lábbal kommunikálunk. Bírom a humorát.

Marcin II (ejtsd Marcin dwa v. Marcin the second), alias Boski (ami kb. annyit tesz: nagyszerű)
Jelenleg a próbaidejét tölti a nemzeti parkban, az építészeti ügyekkel foglalkozik. Krakkóból származik, a barátnője kedvéért költözött ide, s kint lakik a látogatóközpontban, Turtulban. Állítólag más dialektusban beszéli a lengyelt, mint a többiek, bár én ebből eddig mit sem vettem észre. Nem tudja kimondani az utca nevét, ahol lakom (én sem, de ez talán nem olyan meglepő). Igazi világjáró.

Paulina
Az oktatási ügyekért felel, nem beszél angolul, viszont ennek ellenére nagyon kedves velem, lengyelül pedig többször is kommunikál hozzám, bár egyelőre fogalmam sincs mit.

Theresa
A főnökünk. Negyvenes éveiben járhat, nagyon emancipáltnak tűnik, de mivel ő sem tud angolul, csak néhány benyomásomra hagyatkozhatom. Nagyon kedves mindenkihez, mégis érződik egy távolságtartás közte és a többiek között, egyszerűen az az alkat, aki érezteti, hogy bármennyire is jóban vagytok, ő mégis csak a főnöd.

Jurek
Erdész, mint Marcin. Az ötvenes évei második felében járhat. Még az előző rendszerben járt Budapesten, Siófokon és Hajdúszoboszlón, sok emléke és sok kérdése van kishazánkkal kapcsolatban. Ha sokat iszik, közel érzi magát Sylwiához.

Bożena
Theresa titkárnője, állandóan rossz kedve van.

Grażyna
Jurekkel lehet egyidős, az összes kapcsolatom vele kb. annyi, hogy tőle kapom a pénzem:) Kár hogy nem értem, mit mond, mert Marcin és Jurek állandóan összenevetnek a háta mögött.

Ania
A koordinátorom, az ANAWOJ munkatársa, akire mindenféle kérdésekben lehet támaszkodni. Białystok mellett egy kis faluban lakik, ő szervezi az összes utazást, tréninget.

Marcello
Az elődöm Milánó környékéről. Tipikus olasz srác, aki nagydumás, könnyedén veszi az életet, s azzal a misszióval jött Lengyelországba, hogy lehetőleg minél több lengyel lányhoz sikerüljön közel férkőznie. Bár fizikailag nincs jelen, népszerűsége olyannyira határtalan volt, hogy nem tölthetem be az űrt, amit maga után hagyott. Fantom figura, akinek az árnyékában élek, egyelőre mindig mindenben hozzá hasonlítanak, s mindenről van egy jó anekdota, melynek ő a főszereplője. Nem baj, majd levetkőzzük ezt is.

Az első munkanap

Az első munkanapomba az újdonság csempészet csak némi izgalmat. Minden nap fél 8-kor jön értem  Marcin vagy Sylwia, attól függően, hogy éppen ki a soros a többiek munkahelyre szállításában. Kb. húsz perc alatt érjük el Turtult. Az iroda nem túl meleg, de igényelni lehet extra polár pulcsit, s állandóan van tea vagy kávé készenlétben. A munkaidő 8-tól 15-ig tart, közben egy tetszőleges időpontban kivehető félórás erdei sétával. A 15 óra nagyon nagyon komolyan és pontosan értendő, 14:57-kor mindenki otthagy csapot, papot.  Első nap megismerkedtem a munkatársaimmal, valamint elintéztük a lakcímbejelentésem Jeleniewoban. Ez elég macerás volt, mert egy lengyel űrlapot kellett kitöltenem lengyelül, az okmányirodás néni meg összevissza szenvedett a nevemmel, meg a kismillió lengyel szem számára ismeretlen ékezettel. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az édesanyámnak például csak a keresztneve érdekli a hatóságokat, ellenben fontos tudniuk a családi állapotom meg a szemem színét. Az izgalmakat tovább tetézi, hogy itt helyben csak 3 hónapra tudok bejelentkezni, hogy a teljes program idejére regisztráljam a tartózkodásom, Białystokba kell majd utazzak.

Ezt kaptam Boskitól:)


…a bolond magyar lány a könyvekkel

Azt hiszem, 28-án este már láttam a bajt, nincs az az Isten, hogy elférjen az összes összepakolt holmim a hordozásukra kiválasztott táskákban. Nagyon nehéz kérdéseket kellett megrágnom, például, hogy kibírok-e egy nyarat a pöttyös szoknyám nélkül (nem), vagy hogy van-e létjogosultsága Lengyelországban a Kispálos pólóimnak. (Ez további érdekfeszítő megvizsgálandókat generált, pl. hogy minek is hordok én ilyet? Az önkifejezésem fontos eszköze vagy szimplán a kényelemérzetem követeli? Végül egy jött, egy otthon maradt…) Sok előnye van annak, hogy a ruhák javára szellemi betevőből hoztam többet, bár anyukám frászt kapna, ha tudná, mitől volt olyan nehéz a nagyobbik hátizsákom…Marcin kérdezte is, hogy tégla van-e benne…de már most jól jött a készletem egyik-másik darabja, így hát nem bánok semmit…

A vonatom 20:05-kor hagyta el a Keletit, volt búcsúzás, örömködés, forralt bor, meg minden, ami kell:) Életem első hálókocsis útját egy kétszemélyesben abszolváltam. Iszonyat mázlim volt, mert egy nagyon szimpatikus útitársat fogtam ki Fanni személyében, aki maga is volt már EVS-en, s fontos tapasztalatokat osztott meg velem, mindenképp jó, hogy így alakult. A vonatút jól telt, kaptunk vizet, szappant és törülközőt, eleinte hideg volt, de cirka másfél óra alatt beindult a fűtés is. Meglepő módon aludni is tudtam, persze szakaszosan csak, az izgalom nem könnyítette meg a helyzetem (pedig ekkor még mindig nem tudtam, hogy mi mindent hagytam otthon!:)). Sokat álltunk Párkányban, meg másutt is, de ez úgy fest menetrendszeri volt, mert nem késtünk semmit sem a végére… Katowicénél felébredtem és néztem az ablakból az éjszakai várost. Nem meglepő mód ronda volt a pályaudvar, s a vasúti sínek környéke, engem mégis úgy megbabonázott, mintha nem is tudom mit látnék. Az újdonság és a jobb remények szele nemdebár…

Az úgy volt, hogy a vonat 7:10-re ér Varsó központjába. Úgy is volt, hogy Katowice után már csak ott áll meg, s onnan megy tovább a keleti pályaudvarra. Fanni a végállomásig ment, én pedig a Central-t céloztam meg. Kicsikét elaludtam… Reggelire kaptunk kávét is, pedig elméletileg csak az első osztályon jár, de persze nem tiltakoztunk… Aztán hogyhogy nem, Fanni szólt, hogy már Varsóban vagyunk, és tényleg. Én meg jól bepánikoltam. Összekaptunk mindent (segítség nélkül kb. le sem tudtam volna szállni), s letuszkoltunk engem, mikor a vonat megállt. Megnyugodtam, hogy sikerült leszállni, a csodavonat pedig tovarobogott. Egészen hamar gyanút fogtam. Merthogy elméletileg ez egy gigantikus pályaudvar. Ania a koordinátorom, csak azért küldte ki elém a Varsóban élő testvérét, hogy a pályaudvaron belül elkalauzoljon engem… Nézek körbe… Ez nem is olyan nagy.,.. Ettől vannak úgy oda? Egy darabig még kerestem a szememmel Ania tesóját, de rajtam kívül csak egyetlen férfi tartózkodott a peronon… Aztán csak megakadt a tekintetem a Warszawa Zachodnia táblán. Varsóból tehát kizárólag a legrondább pályaudvart sikerült látni (kb. a régi KÖKI környéke), az idő viszont meglepően barátságos volt, főleg ahhoz képest, hogy Budapestről hóesésben indultam. Felhívtam az említett hölgyet, aki nem elég, hogy miattam elkéredzkedett a munkahelyéről, de még inkább megbonyolítottam a reggelét azzal, hogy várt rám, én meg nem voltam ott… Átbuszozta miattam a várost és mégis eszméletlen kedves volt velem mindvégig. Kiköpött mása egyébként Aniának, az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag végig nem derült ki a neve…

Mintegy óra várakozás után fel is tett a Białystokba tartó vonatra… Végre láttam némi tájat, s ahogy a vonat suhant, szép lassan az idő is egyre hidegebb lett. A sínek melletti erdő fenyőkből és nyír/nyárfákból állt, itt-ott hófoltok, majd már befagyott vizek is feltűntek a színen. Olyan tizenegy körül érkeztem meg, a pályaudvaron Ania várt Zsófival, az eszperanós önkéntessel. Később Álmos is csatlakozott hozzánk, aki egy turisztikai irodában önkénteskedik. Megebédeltünk az ANAWOJ (ők koordinálják a programban résztvevő önkénteseket) pénzén – várakozásaimmal ellentétben semmi lengyel koszt nem volt, csak pizza - , majd utaztam tovább Suwałki felé. A vonatablakból kétszer is láttam rókát, a táj persze enélkül is szép volt, bár egyre több hó és befagyott víz került a szemem elé. Délután öt körül megérkeztem a végállomásra. A pályaudvaron Sylwia és Marcin vártak, méghozzá magyarul köszöntöttek. Bevásároltunk, majd hazamentünk. Én hozzám haza:) Egy középiskolában lakok, van egy kis szobám, egy miniatűr konyhám, mely minden bizonnyal kihívások elé fog állítani a sütő hiánya miatt, s van még egy egészen kellemetes fürdőszobám, igazi nagy káddal. A legjobb az egészben a széles ablakpárkány, melyen teljesen kényelmesen lehet ücsörögni. Jupitert és Vénuszt látom minden este.

Második bejegyzés: anyukám szerint meg fogok fagyni…

Úticélom, a lengyelországi Suwałki, az ország legszelesebb, s leghidegebb csücskében található, mindössze 30 km-re a lengyel―litván―orosz határtól. (Érkezésem előtt két-három héttel még mínusz 26 fokot mértek, így családilag be voltunk tojva.)
Itten:

Március elsejétől kezdve kilenc hónapon át leszek a SuwałkiNemzeti Park önkéntese, ők az úgynevezett fogadószervezet, a kiutazásomat pedig az Európai Unió mellett a Messzelátó Egyesület, s főleg az ő Katijuk segítsége tette lehetővé (ők testesítik meg tehát a küldő szervezetet). Ha minden igaz, akkor békamentéstől kezdve denevérszámláláson át mindenféle nagy kalandban lesz részem.


Lengyelországban rengeteg nemzeti park van (le is sajnáltak a mi kilencünkkel, bár a mieink szerintem nagyobbak), ez az egyik az elsők közül, 1976-ban alapították. A több mint hatezer hektárnyi területen fekvő park huszonnégy tavat rejt magában. A Nyeman vízgyűjtőterületéhez tartozó Czarna Hańcza és Szeszupa folyók táplálják ezeket. Mind közül a legfőbb látványosság Lengyelország legmélyebb tava a Hańcza-tó. A nemzeti park látogatóközpontja pedig a Malesowizna faluhoz tartozó Turtul, itten van az irodánk.

Első bejegyzés, melyben kínzó kétség gyötör a betűtípus miatt…


Először is, be kell, hogy valljam, féligaz blog lesz ez, mert bár 275 napnyi itt tartózkodásom hiteles naplójának szánom, háromnapos vodkázásokról komoly lelki folyamatokról és szellemi megvilágosodásokról csak személyesen leszek hajlandó beszámolni. Szóval tessék e-mailt is írni:)

Akartam egy rövid összefoglalót arról, hogy mi is az az EVS, de irtó lusta vagyok, ráadásul nagyon sok elmaradásom is van a beszámolókat illetően, így akit komoly szándékok vezérelnek, ismereteit bővítheti itt és akár itt is, én most csak néhány szót vesztegetnék erre.

Tehát, az Európai Önkéntes Szolgáltat 2 -12 hónapig terjedő külföldi önkéntes munkalehetőség a non-profit szférában, elsősorban az Európai Uniós országok valamelyikében. A programban való részvételhez pályázni kell, a program célja elősegíteni a fiatalok informális tanulását, és segíteni a helyi közösségeket.

U.i.: A blog megjelenésével kapcsolatban építő jellegű kritikákat szívesen fogadok.