2012. augusztus 29., szerda

Pacsmag


Májusban végre nekikezdhettünk a kerékpárút turistajelzéseinek felújításához. Tavaly Sylwia és Marcello a kék jelzést csinálták, idén a zöld és a sárga van soron. Utoljára hat évvel ezelőtt lettek felfestve a jelek, úgyhogy bőven viseletesek. Érdekességük, hogy a fickó, aki akkor megkapta ezt a feladatot, szabad kézzel festette fel a kerékpárokat, ráadásul nagyon igényes volt, még a pedálokat is ábrázolta, a mi sablonunk bezzeg sokkal stilizáltabb ennél. Irtó magas ember lehetett, mert időnként kínszenvedés felérni a munkafelületet. Sablonunk ugyan van, de még így sem olyan egyszerű a feladat, mint eredetileg elképzeltem. Sylwia utálja az egészet, ennek ellenére megrögzötten szeretné tökéletesre csinálni a feladatot. Én viszont kedvelem a pacsmagolást, mert tartósan kint vagyunk a szabadban. A másik örömforrás, hogy végre valamiben jobb vagyok, mint Marcello volt.[1]

A festés nem túl izgalmas menete a következő:

  • Megkeressük a régi jelzést, eldöntjük, hogy ugyanoda kerüljön-e az új.
  • A megfelelő célszerszámmal lehántoljuk kicsit a fát (ezzel egyidejűleg a régi jel is eltűnik).
  • A jelzést esetleg kitakaró növényzetet megnyessük.
  • Sablon segítségével felfestünk egy fehér téglalapot.
  • Mivel Sylwia az elkövetkező öt évben nem óhajt újfent ezzel a feladattal foglalkozni, a száradást követően felviszünk még egy réteget a fehér festékből.
  • Száradás után jön a bicikli és a zöld vagy sárga jel.
  • Fehér festékkel kijavítjuk az esetleges hibákat.
  • Megállapítjuk, hogy szép lett-e vagy csak elmegy.

Amit nagyon szeretek: gyönyörű bocik vannak mindenütt és eszméletlen mennyire érdeklődnek a munkánk iránt.

Amit utálok: a random mód lecsapó, kiszámíthatatlan villanypásztor. Néha nem történik semmi, néha annyira semmiség a csapás, hogy szerintem a tehenek ezen csak röhögnek, néha meg csúnyákat mondok és csak remélem, hogy Sylwia magyar nyelvtudását nem pont abban a pillanatban sikerült bővítenem.

Nehezítő körülmények:

Az erdő egy része nem a nemzeti parké, hanem magántulajdon. Nem mindenki örül, hogy a megkérdezése nélkül a régi jelzés helyére egy szép újat festünk. Egy néni pl. valahol nyolcvan és a halál között, teljesen kiborult, hogy hozzányúltunk a fáihoz. Sylwia egy órán keresztül beszélgetett vele a kerítésénél, majd mikor végre befejezték és folytatni akartuk a megkezdett festést, a néni kijelentette, hogy akkor most velem akar beszélni… Nekem nem adatott meg a kerítés biztonsága, hátra kellett mennem vele a kertjébe, ahol irtó sokat magyarázott nekem a finnugor nyelvcsaládról, arról, hogy fiatalon fogalmam sincs mit csinált Moszkvában, és hogy a lengyel férfiak egyáltalán nem szépek. Mire végre szabadultam, Sylwia szerencsére rekordgyorsasággal és tök egyedül befejezte a festést… Ekkorra azonban már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy kicsit megnyesegettük az egyik cserjét, hogy ne takarja ki a jelzést, s a nénit rettegve, sürgősen el akartuk tüntetni a nyomokat. Amikor az a kert hátsó végében tevékenykedett, egy gyors hadmozdulat keretein belül próbáltuk feltűnésmentesen betuszkolni a levágott másfél méteres lombocskát a hátsó ülésre. Elég groteszk látványt nyújthattunk, én majd megpukkantam a röhögéstől, miközben persze csöndben kellett volna maradni.  Azóta minden alkalommal, mikor a néni háza előtt kell elhajtanunk, Sylwia rátapos kicsit a gázpedálra.

Időnként a természet magáévá teszi a munkaterületet, pl. gigantikus vöröshangyák legfőbb csapásiránya a jelzésen át vezet. Egy helyütt nem is bírtuk felvenni velük a harcot, a végeredmény egy „elmegy” kinézetű téglalap lett, megspékelve a performansszal, melynek keretein belül Sylwia egy szál bugyiban sikítozik az út közepén.

És akkor a fényképes dokumentáció:



 Ez itten értelemszerűen a sablon :)


Eme célszerszámnak a pontos magyar megnevezését szívesen fogadnám, lengyelül strug, ami egyben Boski vezetékneve is, jó sok szójátéknak hagyva ezzel teret. A képen az ő kezeit látjuk, de ez ne tévesszen meg senkit, csak az első nap tartott velünk, azóta ez női munka.


 Ez meg egy még ki nem javított példány.



Ezekkel marha elégedettek voltunk.

 

Ő meg a szigorú lengyel boci.


[1] Anna megnyugtatott egyébként valamelyest, miszerint nem minden legenda van ám úgy, mint ahogy azt itt nekem előadják, ő pl. egyszer sem hallotta lengyelül beszélni Marcellot, holott mindenki azzal hülyít, hogy 3 hónap után már folyékonyan beszélte a nyelvet…