2012. augusztus 29., szerda

Pacsmag


Májusban végre nekikezdhettünk a kerékpárút turistajelzéseinek felújításához. Tavaly Sylwia és Marcello a kék jelzést csinálták, idén a zöld és a sárga van soron. Utoljára hat évvel ezelőtt lettek felfestve a jelek, úgyhogy bőven viseletesek. Érdekességük, hogy a fickó, aki akkor megkapta ezt a feladatot, szabad kézzel festette fel a kerékpárokat, ráadásul nagyon igényes volt, még a pedálokat is ábrázolta, a mi sablonunk bezzeg sokkal stilizáltabb ennél. Irtó magas ember lehetett, mert időnként kínszenvedés felérni a munkafelületet. Sablonunk ugyan van, de még így sem olyan egyszerű a feladat, mint eredetileg elképzeltem. Sylwia utálja az egészet, ennek ellenére megrögzötten szeretné tökéletesre csinálni a feladatot. Én viszont kedvelem a pacsmagolást, mert tartósan kint vagyunk a szabadban. A másik örömforrás, hogy végre valamiben jobb vagyok, mint Marcello volt.[1]

A festés nem túl izgalmas menete a következő:

  • Megkeressük a régi jelzést, eldöntjük, hogy ugyanoda kerüljön-e az új.
  • A megfelelő célszerszámmal lehántoljuk kicsit a fát (ezzel egyidejűleg a régi jel is eltűnik).
  • A jelzést esetleg kitakaró növényzetet megnyessük.
  • Sablon segítségével felfestünk egy fehér téglalapot.
  • Mivel Sylwia az elkövetkező öt évben nem óhajt újfent ezzel a feladattal foglalkozni, a száradást követően felviszünk még egy réteget a fehér festékből.
  • Száradás után jön a bicikli és a zöld vagy sárga jel.
  • Fehér festékkel kijavítjuk az esetleges hibákat.
  • Megállapítjuk, hogy szép lett-e vagy csak elmegy.

Amit nagyon szeretek: gyönyörű bocik vannak mindenütt és eszméletlen mennyire érdeklődnek a munkánk iránt.

Amit utálok: a random mód lecsapó, kiszámíthatatlan villanypásztor. Néha nem történik semmi, néha annyira semmiség a csapás, hogy szerintem a tehenek ezen csak röhögnek, néha meg csúnyákat mondok és csak remélem, hogy Sylwia magyar nyelvtudását nem pont abban a pillanatban sikerült bővítenem.

Nehezítő körülmények:

Az erdő egy része nem a nemzeti parké, hanem magántulajdon. Nem mindenki örül, hogy a megkérdezése nélkül a régi jelzés helyére egy szép újat festünk. Egy néni pl. valahol nyolcvan és a halál között, teljesen kiborult, hogy hozzányúltunk a fáihoz. Sylwia egy órán keresztül beszélgetett vele a kerítésénél, majd mikor végre befejezték és folytatni akartuk a megkezdett festést, a néni kijelentette, hogy akkor most velem akar beszélni… Nekem nem adatott meg a kerítés biztonsága, hátra kellett mennem vele a kertjébe, ahol irtó sokat magyarázott nekem a finnugor nyelvcsaládról, arról, hogy fiatalon fogalmam sincs mit csinált Moszkvában, és hogy a lengyel férfiak egyáltalán nem szépek. Mire végre szabadultam, Sylwia szerencsére rekordgyorsasággal és tök egyedül befejezte a festést… Ekkorra azonban már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy kicsit megnyesegettük az egyik cserjét, hogy ne takarja ki a jelzést, s a nénit rettegve, sürgősen el akartuk tüntetni a nyomokat. Amikor az a kert hátsó végében tevékenykedett, egy gyors hadmozdulat keretein belül próbáltuk feltűnésmentesen betuszkolni a levágott másfél méteres lombocskát a hátsó ülésre. Elég groteszk látványt nyújthattunk, én majd megpukkantam a röhögéstől, miközben persze csöndben kellett volna maradni.  Azóta minden alkalommal, mikor a néni háza előtt kell elhajtanunk, Sylwia rátapos kicsit a gázpedálra.

Időnként a természet magáévá teszi a munkaterületet, pl. gigantikus vöröshangyák legfőbb csapásiránya a jelzésen át vezet. Egy helyütt nem is bírtuk felvenni velük a harcot, a végeredmény egy „elmegy” kinézetű téglalap lett, megspékelve a performansszal, melynek keretein belül Sylwia egy szál bugyiban sikítozik az út közepén.

És akkor a fényképes dokumentáció:



 Ez itten értelemszerűen a sablon :)


Eme célszerszámnak a pontos magyar megnevezését szívesen fogadnám, lengyelül strug, ami egyben Boski vezetékneve is, jó sok szójátéknak hagyva ezzel teret. A képen az ő kezeit látjuk, de ez ne tévesszen meg senkit, csak az első nap tartott velünk, azóta ez női munka.


 Ez meg egy még ki nem javított példány.



Ezekkel marha elégedettek voltunk.

 

Ő meg a szigorú lengyel boci.


[1] Anna megnyugtatott egyébként valamelyest, miszerint nem minden legenda van ám úgy, mint ahogy azt itt nekem előadják, ő pl. egyszer sem hallotta lengyelül beszélni Marcellot, holott mindenki azzal hülyít, hogy 3 hónap után már folyékonyan beszélte a nyelvet…

2012. július 6., péntek

Békaland

(A cím nekem is nagyon fáj, bocsánat érte.)

A békák sok szempontból hasznosak, nem véletlen, hogy mi is gyűjtjük őket. Azt hittem, a jó idő már sosem jön el, a békák már sosem kezdik meg a vonulásuk és egyáltalában véve én most már mindig az irodában fogok a tök hidegben unatkozni. Ezt orvosolandó kaptam némi feladatot, amivel ezt az egy-két hetet még átvészeltem, a park könyvtárát kellett papíralapú katalógusból elektronikus formába ölteni. Először örültem, hogy kapok végre valami munkát, de végtére is egészen gyötrelmes volt Bożena macskakaparását silabizálni, főleg úgy, hogy az összes cím értelemszerűen lengyelül volt.

Szerencsére csak megjött a tavasz, s csak megindultak a békák. Hét fajtát számlálunk a nemzeti park területén, de a denevérekkel ellentétben képtelen voltam megjegyezni a nevüket egy kivételével, hiszen a moczarowának mindenképpen van értelme.

A szituáció a következő: a mi kis békáink egy tóban éldegélnek, ám a szaporodásukat egy másik tóban bonyolítják. A csúnya emberek meg képesek voltak a két tó közé felhúzni egy autóutat. A békák a rájuk leselkedő veszéllyel mit sem törődve indulnak el tavasszal, a mi feladatunk pedig, hogy a béka populáció megtizedelődését megakadályozzuk. A kiinduló tó oldalán egy olyan 200 méteres szakaszon Marcin és Jurek felhúzott egy kerítést, ez fogja fel a békákat. Mi naponta kétszer összeszedjük őket egy vödörbe, és átvisszük a jószágokat a túloldalra. Ezt követően szépen megszámláljuk mentvényeinket fajták szerint, majd szabadon engedjük őket. Két dolgot nem értettem nagyon sokáig, az egyik, hogy miért nem jó a békáknak az első tóban utódokat létrehozni, a másik, hogy visszafelé miért hagyjuk őket szabadon csámborogni. Az előbbiről Guillaume világosított fel, ti. más körülmények között éldegél vígan a béka és más körülmények között vigadnak az ebihalak. A második probléma viszont örök homályba vész.






A videón Marcin, Boski és Jurek látható.

Az ökológiai egyensúly fenntartása érdekében mentettünk egy gólyát is, véres és törött szárnnyal csámborgott egy szántón, befogtuk (na jó, igazából én csak néztem) és elvittük a helyi vadasparkszerű menhelyre. A szárnyát sajnos amputálni kellett.

A harmadik projektem erre a hónapra prezentációkészítés volt Magyarországról. Két féle készült, egy az alsós korosztálynak, egy pedig középiskolásoknak (felsősökkel még nem találkoztam). Elég nehéz feladat volt, hogy ne is untassam halálra a gyerekeket, de közben mégis mutassak valamit kishazánkról. Van, hogy a gyerkőcök jönnek hozzánk (csak a kicsik), ilyenkor prezentálok én, nekik csak egy rövid húsz perceset, ezen kívül vagy Paulina mutatja be a park élővilágát, valamint lábnyom felismerést tanít, vagy Sylwia tart előadást a hódokról.[1] Ezenkívül mindenféle didaktikus játékok vannak, Boski fotóz, és többnyire meg is etetjük a törpöket. Gondolom mondanom sem kell, hogy ezek az alkalmak a gyerekek távozása után közös táplálkozásba csapnak át. Más alkalmakkal mi vonulunk fel az iskolákba, ilyenkor a tanárok tömnek minket. Mellesleg mint oktatásszociológus kudarcot vallottam, a magyar oktatási rendszer minden lengyel tanárt borzasztóan érdekel, ennek ellenére a szabad iskolaválasztás és a 4-6-8 osztályos gimnáziumok környékén mindig elvesztik a fonalat, és olyankor már semmi kedvem a szakiskola/szakközépiskola/gimnázium vonalba mélyebben belemenni.



 Lengyel gyerekek megtudják, mi fán terem a komondor.


[1] Itt jegyezném meg, hogy amikor a hódok túlszaporodnak, akkor a lengyelek összeszedik, majd átpaterolják őket a szlovákokhoz.

2012. június 22., péntek

Euro 2012

Hogy legyen valami aktuális is: eb, Varsó, hangulat. Az orosz-lengyel meccs után. A későn érkezők a randalírozásról teljesen lemaradnak, én csak másnap olvastam, mi történt.

 



2012. június 21., csütörtök

Az amatőr mókusfotózás nehézségeiről


A mókus rendkívül előnyös megjelenésű, látványos fizikai adottságokkal rendelkező, igencsak fotogén élőlény. Talán mindezen tudás birtokában képzeli úgy, hogy bármit megengedhet magának. A mókus fotózásához elengedhetetlen a türelem és a kitartás. Lehetőleg kora reggeli órákat válasszunk, hogy úgy férkőzhessünk fotóalanyunk közelébe, hogy mások ne zavarhassák meg a procedúrát. Esetleg próbálkozzunk hóban, fagyban, szélben, ugyanezen okokból kifolyólag. A mókust könnyű észrevenni látványos külsejének és gyors mozgásának köszönhetően. Ha éppen keresztül szalad előttünk az úton, ne vessük magunkat egyből utána, érdemesebb megvárni, míg a mozgása már csak egy 3-5 méter sugarú körre korlátozódik. Amint bizonyosságot nyerünk, hogy a mókus épp nem tart sehová sem, elkezdhetjük becserkészni. A fényképezőgép ekkor már legyen bekapcsolva. Miközben közelítünk a mókushoz, folyamatosan tartsuk rajta a szemünk. Ha valaki „Pani, pani!” csatakiáltással indul felénk, akkor az nekünk szól, s sürgősen hagyjuk el a füvet. Amint a mókus abbahagyja a mozgást - ez tulajdonképpen csak akkor fordul elő, mikor ránk figyel -, álljunk meg egy pillanatra mi is. Ha már körülbelül két méterre sikerült megközelítenünk, leguggolás után megpróbálhatunk ráfókuszálni fényképezőgépünkkel. Közparkokban élő mókusok esetén megpróbálhatunk tovább közelíteni, némi élelemmel felszerelkezve akár testközelbe is juthatunk. Ha már ráközelítettünk a mókusra, s megpróbáltuk az élességet a fejére állítani, bátran exponáljunk. Az exponálógomb lenyomását megelőző 1-2 tizedmásodpercben az addig meredten figyelő mókus egészen bizonyos, hogy bemozdul. Az elkészült képet szemrevételezve konstatálhatjuk, hogy nem elég, hogy a mókus feje elmosódott, valószínűleg a kép egésze sem lenne elég éles a nem megfelelő időjárási kondíciók miatt (nincs elég fény, mert kora reggel van és/vagy eső, hó, fagy, szél). Az elhivatott mókusfotós ekkor újra közelít a mókushoz, aki ez idő alatt már egy-két méterrel arrébb tevékenykedik, lehetőleg az amatőr mókusfotósnak háttal. A negyedik-ötödik becserkészés, exponálás, mókus feje elmosódott kör után az átlag amatőr mókusfotós eldönti, hogy most már csak azért is lefotózza a mókust. A mókus megérzi ezt, s ezért új kört indít, el-eltünedezik a bokrok között vagy felkúszik egy fára, s az ágak közül szemlél minket. Ekkora már minden valamire való amatőr mókusfotós tudja, hogy igazából a mókus az, aki becserkészte, s lépre csalta őt. Sajnos az amatőr mókusfotós eme felismerését hosszútávon nem őrzi meg, így pár hét elteltével, ha véletlen mókusövezetbe téved, újfent megkezdeni a fentebb vázolt procedúrát.



A mókus rendkívül előnyös megjelenésű élőlény. 


Az exponálógomb lenyomását megelőző 1-2 tizedmásodpercben az addig meredten figyelő mókus egészen bizonyos, hogy bemozdul.
 
 
El-eltünedezik a bokrok között vagy felkúszik egy fára...

 
...esetleg még ennél is egyértelműbben hozza tudtunkra a véleményét.


Húsvét


Nagyszombat legfontosabb eseménye az étel megszentelése. Amikor Sylwia először mesélt róla, hogy az emberek kis kosárkákkal vonulnak a templomba, hogy az abban található tojást, kolbászt, kenyeret, sót és süteményt a pap megszentelje, úgy képzeltem, majd a templomban lesz egy kisebb közösségnyi ember, akik ragaszkodnak ehhez a hagyományhoz. Ehhez képest száz métert sem jöttünk az iskolától, s lépten nyomon kis, fehér terítővel letakart kosaras emberekbe botlottunk. Nem csak kisgyerekes családok, de egyedül lévő felnőttek, s idősek is kosarakkal közlekedtek. Nem is tudom, egyáltalán láttunk-e olyan embert, akinél nem volt. A hatalmas templom is tömve volt, a padsorok között egy hosszú asztal, melyen a kosarak pihentek. A pap reggel kilenc és este hat között minden félórában előbukkan, s megszenteli az addig összegyűlt kosarakat. Kifelé menet pedig sorban állás volt a szenteltvízért. Emitten pedig az én kosárkám, Sylwia tömte meg minden jóval:



 
A Vasárnapot a lengyeltanárom Magorzata családjánál töltöttem. Volt żurek (a legjobb, amit eddig ettem) és barszcz (ez utóbbi az első lengyel étel, ami nem jött be, ha a befőttes cékla levét felmelegítenénk, szerintem kb. ugyanezt az ízélményt kapnánk), rengeteg jó hideg táplálék, meg káposztával és hússal töltött palacsinták kirántva és összességében is egész nap játszottunk és ettünk. Gosia családja mondjuk nem a tipikus lengyel család megtestesülése, hatalmas házuk van egy kis faluban, ötpercnyi sétára egy tóval (itt persze sántít a dolog, azért ezen a környéken nagyon sokan laknak ötpercnyi sétára egy tótól, sőt már azzal a kérdéssel is állítottak meg az utcán, hogy merre van mind közül a legközelebbi tó), otthon öltönyben sem feszengnek és a családfő teljes természetességgel ül le időnként a zongora elé.

Hétfőn Sylwia nagynénjénél voltunk, rengeteg rokon, rengeteg vodka és eszméletlen mennyiségű étel. Mind közül kiemelendő a bigos, ami a székelykáposztához hasonlatos, ám paradicsomot és gombát is tartalmaz.[1] A nagy tapasztalat, hogy ha az ember mindent úgy csinál, mint a lengyelek, simán meglehet inni egy tojáslikőrt és hét vodkát anélkül, hogy az ember a nap végén fáradságon kívül egyebet is érezne.

Természetesen még húsvétkor is esett a hó.



[1] Ezt a Wikipédia mondja, megvallom őszintén a gombára már nem emlékszem.

A tavasz első napjai


Varsó után még egy napot maradtam Białystokban, hogy a regisztrációm intézzem. Arról van szó, hogy ha az ember lánya három hónapnál tovább marad Lengyelországban, akkor be kell jelentenie a tartózkodási helyét hivatalosan is. Első körben kétszer megjelentünk emiatt Jeleniewoban – ugyanis a nemzeti parkot jelentettük be lakhelyemként, s nem az iskolát –, majd a turisztikai vásár ideje alatt a vajdaság központjában Białystokban is. Az elkészült dokumentumokat azonban valamiért képtelenek kipostázni, inkább utazz érte 140 km-t. Ez a feladat várt rám hétfő reggel, bemenni értük a bevándorlási hivatalba. Ezen intézményben mellesleg senki nem beszél angolul, végülis teljesen felesleges a munkájukhoz. Miközben várakoztam, megismerkedtem egy afroamerikai focistával, aki korábban Suwałkiban, jelenleg pedig Białystokban játszik. Mesélt arról, hogy milyen atrocitások érték a bőrszíne miatt, s később Sylwia is mesélte, annak idején cikkeztek is róla, hogy bántalmazták. Guillaume két hónappal később – miután vadidegen lengyel fickók csak úgy, minden előzmény nélkül felképelték az utcán, vagy azért, mert kicsi, vagy azért, mert francia  – megjegyezte, ha fekete lenne, rengeteg pénzt kérne azért, hogy Białystokban kelljen élnie. Az irodában tűrhetően zajlottak a dolgok, én mondtam a néninek, hogy az önkéntes vagyok a nemzeti parkból és nem beszélek lengyelül, ő meg egy  csomó mindent beszélt hozzám továbbra is ezen a nyelven. Kaptam egy csomó papírt, amit elméletileg mindig magamnál kéne hordanom, de nyilvánvalóan nem fogok, kb. két hét alatt foszlódna szét az egész. Mindenesetre öt évig maradhatok, azt mondták :)

Visszatérve Suwałkiba az idő még mindig nagyon ramaty volt, aztán április 4-én reggel valami oda nem illő gyönyörűségre ébredtünk.



















2012. június 20., szerda

Az első hónap tanulságai


  • Hetente fél kiló sajtot termelek be, döbbenetes.
  • Egy eszméletlen pici lakásban is el tud tűnni egy kígyóuborka.
  • A felnőtté válás egy megrázó fordulópontja, mikor elfogy az utolsó tekercs wécépapír is, odakint pedig szakad a hó.
  • A lengyelek nem ismerik a mikrohullámú sütőt, s a lifteket. Ezenkívül minden lakás falának elengedhetetlen dekorációs eleme Podlaskie vajdaság térképe. Én is kaptam egyet.
  • Lengyelországban rettentő jó magyarnak lenni. Még nem csináltál semmit, mégis mindenki nagyon boldog a jelenlétedtől.
  • A reported speech-nek semmi értelme. Senki se használja és ha próbálkozom vele, mindenkit csak összezavar az igeidők elcsúsztatása.

Varsó by night


Białystokból hétfő reggel indultunk Varsóba Guillaume-mal, valamint egy francia, egy román és egy orosz önkéntessel, akik kb. két héttel utánunk érkeztek az országba. A szállás kicsit érdekes volt, zsúfoltnak éreztem ennyi emberre, azt külön furcsálltam, hogy négy fiúnak ugyanannyi zuhanyzó jut, mint tizennyolc lánynak. Ezen számokból az is kiderül, hogy az ivararányt nem sikerült a szervezőknek jól belőni. A csoport nagysága sem volt ideális, szerintem fele ennyi emberrel érdemesebb lenne együtt dolgozni, de hát gondolom a pénz miatt alakult ez így. Az élelem viszont rendkívül bőséges és változatos volt, napi öt alkalommal kaptunk enni, svédasztalos rendszerben. Érdemes lett volna nyomon követni, hogy ki milyen testsúllyal érkezett, s ehhez képest milyennel távozott. Kicsit fárasztóra sikeredett az első nap, az önkéntesek kb. egyharmadával tudtam csak beszélgetni, s még az ő projektjeiket is összevissza kevertem. Mivel túlzsúfolt volt már a fejem, este nekivágtam a belvárosnak, kellett az a 8-10 km egyedüllét, persze visszafelé belebotlottam a többiekbe, s végülis kellemes este kerekedett ki az egészből. Guillaume egyébként már három óra környékén pedzegette, hogy ennyi számára elég is volt, hiányzik neki az erdeje. 


 Pár napig csak ennyit láttunk Varsóból.

A keddi nap elég lehangolóan telt, szinte végig hivatalos dolgokról volt csak szó, olyasmikről, hogy hogyan vagyunk jogosultak a biztosításra, mire használhatjuk a youthcardot, amit kaptunk. Ezek persze mind nagyon hasznos dolgok, csak hát ezen információk bármelyike elérhető az interneten, valamint az indulás előtti, még otthon tartott tréning is teljesen ugyanerről szólt. Viszont este megint kimozdultunk, az jólesett.

Szerdán voltunk a Sejmben, ez a magyar parlament után jelentős csalódást okozott. Kint tüntetők sűrűjébe botlottunk, ettől viszont egészen otthonosan éreztem magam. Az külön vicces volt, hogy beültettek minket, s vagy húsz percig mozdulatlanul hallgathattuk a politikusok beszédeit, melyekből persze semmit sem értettünk. El kell, hogy mondjam, a parlament épületén belül is nagyon hasonló a helyzet az otthonihoz. Nem akarok hazudni, de húsz képviselőnél több egészen biztos, hogy nem tartózkodott az ülésteremben. Pontos adatokkal sajnos nem szolgálhatok, mert, mikor közelebb merészkedtem, hogy megszámoljam őket, egy marcona biztonsági őr a helyemre intett. Délután volt csoportmunka, végre rászabadultunk a városra, volt ingyen napijegy és csomagolt táplálék (mert a végén még napi öt étkezés hiányában éhen veszünk). A mi csoportunk két grúz-két magyar felállásban indult szovjet majd zsidó történelmi nyomokat keresni a városban.



Tüntetők a Sejm előtt.

És máshol.

Harland Sanders és a szocializmus építői.



A Kultúra és Tudomány Palotája.





A zsidónegyed és Varsó egyetlen zsinagógája.


Este szerencsésen belebotlottunk egy másik csoportba, így közösen bandukolhattunk a Visztula partján hazafelé.

 A híd megett Varsó jelenleg legfontosabb építménye.


A csütörtöki napon a szálláshelyünk mellett lévő Ujazdów kastély kortárs művészeti múzeumában kaptunk feladatot. A kiállítást nézegetve kellett a szokásos dolgokon (projekt, motiváció stb.) elmélkednünk, majd kiválasztani egy műtárgyat, amely leginkább kifejezi az aktuális érzéseinket, s bemutatni azt egy másik önkéntesnek. A múzeum anyagai közül az egyik tárlat teljesen értelmezhetetlen és elvont volt. Egy másik rész az előző rendszerből mutatott filmrészleteket óriási kivetítőkön, de mivel az egész helyiség sötét volt, s minden irányból más vászon fényei irányultak a befogadóra, összességében inkább a nyomasztó, mint érdekes volta maradt meg az emlékezetemben. Ami igazán tetszett, az a rendszerváltásról szóló fotókiállítás volt. Nem egy kép nálunk is készülhetett volna.


Este a szervezők jóvoltából egy étteremben vacsoráztunk, hagyományos lengyel ételeket, kb. minden résztvevő úgy ítélte meg, hogy ez volt az egész hét legjobb része.  Bevallom a pénteki nap mára már homályba vész, csak a délután maradt meg, amikor Wajda filmekből néztünk részleteket, s azok alapján beszélgettünk történelemről, kultúráról.

Aki akart, maradhatott szombaton is, így végre lehetőségünk nyílhatott volna a város megtekintésére. Az időjárás azonban nem volt hozzánk kegyes, egész nap szakadt az eső, a hó, de még a jég is, így még este is csak a szálláshelyünkön ücsörögtünk a folyosón. Április 1-jén, téli időjárás közepette tértünk vissza Białystokba.