Májusban
végre nekikezdhettünk a kerékpárút
turistajelzéseinek felújításához. Tavaly Sylwia és Marcello a kék jelzést
csinálták, idén a zöld és a sárga van soron. Utoljára hat évvel ezelőtt lettek
felfestve a jelek, úgyhogy bőven viseletesek. Érdekességük, hogy a fickó, aki
akkor megkapta ezt a feladatot, szabad kézzel festette fel a kerékpárokat,
ráadásul nagyon igényes volt, még a pedálokat is ábrázolta, a mi sablonunk bezzeg
sokkal stilizáltabb ennél. Irtó magas ember lehetett, mert időnként kínszenvedés
felérni a munkafelületet. Sablonunk ugyan van, de még így sem olyan egyszerű a
feladat, mint eredetileg elképzeltem. Sylwia utálja az egészet, ennek ellenére
megrögzötten szeretné tökéletesre csinálni a feladatot. Én viszont kedvelem a
pacsmagolást, mert tartósan kint vagyunk a szabadban. A másik örömforrás, hogy
végre valamiben jobb vagyok, mint Marcello volt.[1]
A
festés nem túl izgalmas menete a következő:
- Megkeressük a régi jelzést, eldöntjük, hogy ugyanoda kerüljön-e az új.
- A megfelelő célszerszámmal lehántoljuk kicsit a fát (ezzel egyidejűleg a régi jel is eltűnik).
- A jelzést esetleg kitakaró növényzetet megnyessük.
- Sablon segítségével felfestünk egy fehér téglalapot.
- Mivel Sylwia az elkövetkező öt évben nem óhajt újfent ezzel a feladattal foglalkozni, a száradást követően felviszünk még egy réteget a fehér festékből.
- Száradás után jön a bicikli és a zöld vagy sárga jel.
- Fehér festékkel kijavítjuk az esetleges hibákat.
- Megállapítjuk, hogy szép lett-e vagy csak elmegy.
Amit
nagyon szeretek: gyönyörű bocik vannak mindenütt és eszméletlen mennyire
érdeklődnek a munkánk iránt.
Amit
utálok: a random mód lecsapó, kiszámíthatatlan villanypásztor. Néha nem
történik semmi, néha annyira semmiség a csapás, hogy szerintem a tehenek ezen
csak röhögnek, néha meg csúnyákat mondok és csak remélem, hogy Sylwia magyar
nyelvtudását nem pont abban a pillanatban sikerült bővítenem.
Nehezítő
körülmények:
Az erdő
egy része nem a nemzeti parké, hanem magántulajdon. Nem mindenki örül, hogy a
megkérdezése nélkül a régi jelzés helyére egy szép újat festünk. Egy néni pl.
valahol nyolcvan és a halál között, teljesen kiborult, hogy hozzányúltunk a
fáihoz. Sylwia egy órán keresztül beszélgetett vele a kerítésénél, majd mikor
végre befejezték és folytatni akartuk a megkezdett festést, a néni
kijelentette, hogy akkor most velem akar beszélni… Nekem nem adatott meg a
kerítés biztonsága, hátra kellett mennem vele a kertjébe, ahol irtó sokat
magyarázott nekem a finnugor nyelvcsaládról, arról, hogy fiatalon fogalmam
sincs mit csinált Moszkvában, és hogy a lengyel férfiak egyáltalán nem szépek.
Mire végre szabadultam, Sylwia szerencsére rekordgyorsasággal és tök egyedül
befejezte a festést… Ekkorra azonban már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy
kicsit megnyesegettük az egyik cserjét, hogy ne takarja ki a jelzést, s a nénit
rettegve, sürgősen el akartuk tüntetni a nyomokat. Amikor az a kert hátsó
végében tevékenykedett, egy gyors hadmozdulat keretein belül próbáltuk
feltűnésmentesen betuszkolni a levágott másfél méteres lombocskát a hátsó
ülésre. Elég groteszk látványt nyújthattunk, én majd megpukkantam a röhögéstől,
miközben persze csöndben kellett volna maradni. Azóta minden alkalommal, mikor a néni háza
előtt kell elhajtanunk, Sylwia rátapos kicsit a gázpedálra.
Időnként
a természet magáévá teszi a munkaterületet, pl. gigantikus vöröshangyák legfőbb
csapásiránya a jelzésen át vezet. Egy helyütt nem is bírtuk felvenni velük a
harcot, a végeredmény egy „elmegy” kinézetű téglalap lett, megspékelve a
performansszal, melynek keretein belül Sylwia egy szál bugyiban sikítozik az út
közepén.
És akkor a fényképes dokumentáció:
Ez itten értelemszerűen a sablon :)
Eme célszerszámnak a pontos magyar megnevezését szívesen fogadnám, lengyelül strug, ami egyben Boski vezetékneve is, jó sok szójátéknak hagyva ezzel teret. A képen az ő kezeit látjuk, de ez ne tévesszen meg senkit, csak az első nap tartott velünk, azóta ez női munka.
Ez meg egy még ki nem javított példány.
Ezekkel marha elégedettek voltunk.
Ő meg a szigorú lengyel boci.
[1]
Anna megnyugtatott egyébként valamelyest, miszerint nem minden legenda van ám
úgy, mint ahogy azt itt nekem előadják, ő pl. egyszer sem hallotta lengyelül
beszélni Marcellot, holott mindenki azzal hülyít, hogy 3 hónap után már
folyékonyan beszélte a nyelvet…